Egyes szakemberek szerint víz a Föld történetében mintegy 4 milliárd éve van jelen, az Archaicum elejétől. Az ősföldet egy vízgőzben gazdag légkör vette körül, amelynek lehűléséből származik a jelenleg bolygónkon található víz minden formája. A Föld különleges helyet foglal el a naprendszerben e tekintetben, mivel a Föld-Nap távolság következtében - amely átlagosan 150 millió km - a víz mindhárom formájának (gőz, víz, jég) megjelenése lehetővé válik. Ez csak a naprendszer sugarának mintegy 2%-át kitevő keskeny sávban állhat elő. A Vénusz ennek nagyon keskeny sávnak, a potenciális vízzónának a szegélyén helyezkedik el. A víz jelenléte tette lehetővé mintegy 3,5 milliárd esztendővel ezelőtt a szerves élet kialakulását is.

A víz teljes tömegét 1,4 milliárd km^3-re becsüljük és ennek 97,3 %-a az óceánokban található. Ezen vízmennyiség tekintélyes része részt vesz egy nagy körforgásban, amelynek átlagos időtartama 9 napnak vehető. Amikor felhajtunk egy pohár vizet, sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy benne lévő vízrészecskét hanyadszor öntünk le a torkunkon. Egy adott molekula bejárhatta Európa egy részét, áramolhatott a Fekete-tenger, vagy esetleg az Atlanti-óceán medencéjében, majd megszámlálhatatlan társával együtt újra végigszárnyalt a szárazföld felett, valahol a hegyekben lehullott, beszívódott a föld mélyére, majd kibukkant egy forrás tövében, ahol éppen kimerünk maguknak egy pohár vizet. Azonban nem minden vízrészecske vesz részt ebben a körforgásban, gondoljunk csak az óceánok mélyén lévő vízre, amelyeket sokkal kisebb mértékben fenyeget az elpárolgás veszélye. E hatalmas körfolyamat éltető motorja a Nap, amelynek a Földre sugárzott energiájának egy jelentős részét a felszíni vizek párologtatása emészti fel. E szüntelen körforgásnak alapvető szerepe van az időjárás alakításában is.

A víz óriási pusztító és építőmunkát is végez, tartós nyomokat hagy maga után. A tengerek hullámzása a szárazföldek partjait alakítja, a vízfolyások völgyeket vájnak a szállított hordalékkal, amelyekből majd máshol zátonyokat, szigeteket építenek. Ahol a vízfolyás sebessége a felszín erős lejtése miatt igen nagy, mély szinte függőleges falakkal rendelkező ún. szurdokvölgyeket alakítanak ki a vízfolyások. Például Észak-Amerikában a Colorado-folyó 1000 m-nél is mélyebb völgyet alakított ki: a Grand-kanyont. A felszíni folyások nemcsak mechanikai munkájukkal pusztítanak, hanem a benne oldott szén-dioxid megtámadja a kőzeteket is. A mészköves dolomitos területeken ezen hatás eredményeként víznyelők, töbrök, nagyobb uvaláka és barlangok jöhetnek létre. A sziklák repedésein beszivárgó víz megfagyva mállasztja, aprózza a kőzeteket. Ez különösen az USA, Utah állambeli földkapuk mutatják. A számítások szerint évente a folyók 3000 millió tonna anyagot hordanak a világtengerekbe. A kőzetréteg lehordásával a szárazföldek tengerszint feletti magasságát pl. 100 ezer év alatt 1 méterrel csökkentik. Nemcsak pusztítanak a folyók, hanem deltákat építenek a tengerbe, tavakat töltenek fel, pl. a Missisipi deltája 25 hektárral a Dunáé pedig egy fél hektárral növekszik évente. Ott ahol a folyó a tengerbe ömlik, a tengertől hódít el területeket.

Hozzávetőleges számítások alapján a Napból Földre jutó energiamennyiségnek kb. 23 %-a a víz körforgásának fenntartására fordítódik. Ennek az energiának mintegy 99 %-a a párolgás-lecsapódás átalakulására fordítódik, amely számunkra kihasználhatatlan. A megmaradó töredék a földfelszínen mozgó víz helyzeti és mozgási energiája. Az állóvizek csak helyzeti és nyomási energiával rendelkeznek, de az áramló vizeknél ezek mellett a mozgási (kinetikai) energia is megjelenik. Vízenergián ezen energiák összességét értjük. Becslések szerint a világ hasznosítható vízenergia kapacitása kb. 20.000 TWh körül lehet. Az egész világon termelt összes vízenergia termelés kb. 2000 TWh. Ez a műszakilag hasznosítható energia 10 %-át jelenti.

A víz volt az a legrégebbi erőforrás, amit arra használtak, hogy csökkentsék az emberi és állati terhet. Nem lehet tudni biztosan mikor is találták fel a vízikereket, de az biztos, hogy a legrégebbi öntözőrendszerek kb. 5000 évesek. A vízikereket már az ókori Kelet országaiban: Egyiptomban, Kínában és Indiában is használták, vízimalmok pedig az ókori Görögországban és Rómában is működtek. A legkorábbi vízimalmok talán a függőleges tengelyű kukoricaőrlő malmok voltak, melyeket norvég ill. görög típusú malom névvel illettek.

Ezek valószínűleg Kr. e. az I.- illetve a II. században jelentek meg Közép Keleten, néhány századdal később pedig Skandináviában. Ismereteink szerint Angliában már használtak mind vízszintes tengelyű, mind függőleges tengelyű vízimalmokat az angolszászok. A XI. század végén Anglia 3000 felmért településén 5624 vízimalom működött, Franciaország egyetlen megyéjében (Aube) pedig kétszáz. Magyarországi vízimalmokra utaló adat legkorábban a XI. századból ismert. "1061-ben egy nagybirtokon 320 mansio (kb. 1600 lélek) számára 6, 1124-ben egy másik nagybirtokon 120 mansio (1150 lélek) számára 7, 1141-ben egy harmadik nagybirtokon 120 mansio (600 lélek) számára 3, azaz 266, 165, ill.200 lélekre esett egy malom."

Magyarországon is fontos volt a termények nagyobb hatékonyságú feldolgozása érdekében a korábban használt kézi malmok helyett a vízimalmok használata. Két ember kézimalommal 4,5-7 kg lisztet tudott őrölni óránként, míg egy átlagos teljesítményű vízimalom 150 kg-ot.

Természetesen a vízimalmok nagy beruházást igényeltek, ezért rendszerint a földesúr vagy a kolostor tulajdonában voltak. A földesurak sokszor kötelezővé tették ezek használatát, megfelelő díj ellenében, és hogy ezt ki ne játszhassák a kézi malmokat összetörették. A víz energiáját azonban nemcsak gabonaőrlésre használták, hanem különböző célokra: így a textiliparban, a bányászatban, bányavíz-kiemelésre is és később a kohók légfúvóit is vízierő hajtotta.

1568-ban a kincstári kezelés alá vont körmönci, úrvölgyi bányákban megépítettek egy 10258 öl hosszúságú vízvezetéket. Ez a több mint 20 kilométeres vezetékrendszer látta el vízi energiával télen-nyáron körmöci aknákat és zúzóműveket oly módon, hogy a segítségével vízikereket hajtottak. A vízkereket pedig közlőművek beiktatásával munkagépek meghajtására használták.

A XVIII. század végére három vízikeréktípus volt használatban, amelyek a víz nyomómagasságában térnek el:
- alulcsapott vízikerék
- felülcsapott vízikerék
- középen csapott vízikerék

A XVIII. század hetvenes éveiben az Altaj vidéki ezüstbányákban áttértek a mélyebb rétegek kitermelésére. Azonban ezeknél a korábban használt, kézi erővel ill. lovas járgánnyal működtetett vízemelő gépek nem tudták biztosítani a víz elvezetését ill. az érc felhozatalát a felszínre. Ezt egy K. D. Frolov nevű orosz feltaláló sikeresen megoldotta. Az egyik helyi folyón egy 17,50 m magas duzzasztógátat épített, ahonnan a víz egy 443 m hosszú, speciális aknán valamint egy 96 m-es csatornán keresztül jutott el az első, 4,3 m átmérőjű vízikerékre amely egy fafűrészt működtetett. Ezután a vizet két csatornán vezették tovább. Az egyik a preobrazsenszkiji bányához, a másik pedig egy 128 m hosszú föld alatti járaton át a jekatyerinszki bányaérc felvonójának vízikerekéhez folyt. Ez a kerék 45 m, 77 m és 102 m mélyről emelte fel az ércet. E keréktől a víz egy 64 m hosszú járaton át a szivattyú-berendezéshez folyt. Az itteni kerék 17 m átmérőjű volt és egy rúd segítségével juttatták el a szivattyúhoz a hajtóerőt, amelyek 213 m mélyből emelték ki a vizet. Miután a víz ezt a vízemelő szerkezetet is meghajtotta, a víz egy másik vágatban a voznyeszenszki bánya vízikerekéhez folyt, amely mind az ércfelvonót, mind pedig a vízemelő szerkezetet működtette a tárnában. Az ércet egy serleges felvonó 60 m mélyről emelte a felszínre. A XVIII. század harmincas éveiben született Hell József Károly kezei alatt a “vízoszlopgép”-nek nevezett vízikerék. Működési elve a következő:

A csövön érkező víz nyomást gyakorol egy dugattyúra. Mivel a víz nyomása nagyobb volt a levegő nyomásánál, ezért a dugattyú felfelé haladt, és eközben terhet emelt. Ahhoz, hogy a dugattyú ismét alsó helyzetbe térjen, a vizet egy csapon át vissza kellett vezetni az alsó csatornába. Tehát egy csap átkapcsolásával sikerült egyszer a dugattyú egyik, majd a másik oldalára nyomást gyakorolni, s ezáltal hasznos munkát végeztetni.

Egy bizonyos Reichenbach Ilsak nevű helyen állította üzembe 1817-ben vízoszlopos gépét, amelyet 1927-ig szinte megállás nélkül üzemeltettek. Ez naponta 230 m3 vizet emelt 356 méter magasra. Dugattyúja percenként 2 és fél mozgást végzett. Ezt a század elején feljavították, így percenként 6 lökettel napi 600 m3 vizet szivattyúzott ki a tárnákból.

Azonban megjelentek a gőzgépek, és így a vízenergia felhasználása az 1800-as évek végére háttérbe szorult. Mint sok más találmánynál a vízikeréknél is kiszámíthatatlan volt a jövőbeli felhasználási lehetőség. Ezt bizonyítja, hogy amikor Faraday felfedezte az elektromágneses indukciót újabb távlatok nyíltak a vízenergia hasznosítására, így a róla alkotott kép ismét megváltozott.